Mi történik a színházban és a színházzal, ha a színpadon megjelenik a televízió és egyeduralkodóvá akar válni, mint ahogy ezt teszi az életünkben is? Valóban képes irányítani bennünket -mi több- átrendezheti kapcsolatainkat, megváltoztathatja személyiségünket?
A színpadi játék a valóságos és a vágyott világok összeütközésére épül: egy fiatalasszony azt szeretné, ha hozzátartozói éppoly kedvesek lennének vele, mint a tévés szappanoperák szereplői egymással. Miközben minden igyekezetével azon fáradozik - s ehhez egy tévés stáb is a segítségére siet -, hogy családtagjait "megrendezze", önmagát veszíti el.
/a műsorfüzetből/
Szereplők:
Balogh Anikó, Berek Kati, Bíró Krisztina, Bozó Andrea, Feuer Yvette, Horváth Ákos, Horváth Bora, Jordán Tamás, Kalmár Tamás, Koleszár Bazil Péter, Kupcsok Zoltán, Németh Judit,Oberfrank Margit, Orosz Róbert, Parti Nóra, Pásztor Tibor, Pető Fanni, Szűcs Lajos, Tardy Balázs, Zámbó Lilla
Zene: Selmeczi György
Díszlet: É.Kiss Piroska
Jelmez: Veréb Sándor
Kellék: Ranschburg Edit
Dramaturg: Boldizsár Ildikó
Rendezte: Jordán Tamás
Telis-televízió
Aki látta már Bódogékat, az tudja, milyen ideg- és kapcsolatölő a Televízió, ha leigázza a családot.A Merlin Színház Megadom, és... című darabjában – Jordán Tamás és Selmeczi György munkája – hatalmas tévéképernyő uralja a színpadot és a szereplőket. A tévében gazdag, elegáns, sokfogú amerikai family bájolog, a tévé előtt csóró, lompos, fogfájós magyar család üldögél. Kotkodácsoló nagymama (Berek Kati), romantikus lelkületű kismama (Bíró Kriszta), gondterhelt vő (Pásztor Tibor), magába süppedt nagypapa (Jordán Tamás) valamint egyéb rokonok, barátok és üzletfelek. Kicsit sokan vannak a szereplők – ettől aztán kevesüknek jut érdemi szerep –, s mind tévéfüggőek. Szeretnének olyanok lenni, mint a tévébeli vonzó társaság tagjai. Egymással kommunikálni már régen elfelejtettek – ha ugyan tudtak valaha –, tehát ehhez is a tévéből vennék a mintát. És akkor valami különös történik: megzavarodik a készülék. Kijöhetne a Gelka – ha van még olyan –, de nem a Gelka jön ki, hanem a tévésorozat mintacsaládja. A szappanopera nem habozik, ha segíteni kell: szereplői kimásznak a képernyőből, belépnek hőseink lakásába és életébe, hogy megtanítsák őket beszélgetni. Mármint úgy, ahogy ők szoktak. (Itt jegyzem meg, hogy engem paradox módon kirekeszt kissé az előadás, mely joggal ostorozza a tévé rabjait. Én ugyanis keveset nézek tévét, és még soha nem láttam ezeket a műsorokat, amelyeket a produkció idéz. Azt sem tudom, létezőek-e vagy kitaláltak.)
Nem mondom el, mire jutnak egymással a tévéhősök és a színpadiak. A Merlin Színház ötletes, kedvesen játékos, otthonosan pongyola darabja úgyis egy – az előzményektől némiképp független – költői etűdben végződik. Két Jordán Tamás marad egyedül a színen. Az egyik a tévé képernyőjén mutatkozik, a másik a színpadon. Az előbbit megfáradt, kiürült, őszinte emberi hangját már elvesztett személyiségnek látjuk, a másik pedig rezignált, hitefogyatkozott férfi, aki azonban nem még adta fel.
Két Jordánok beszélgetnek. Az egyik valami valódit, hiteleset, igazit szeretne kihúzni a másikból. Nemigen jutnak dűlőre. Mit játszhatnának hát? Leülnek pókerezni. Kártyázik egymással a tévészereplő és a színpadi. A teljes életnagyságú Jordán Tamás mondja ki a darab utolsó mondatát: megadom, és... Erre a szép, bizarr pillanatra borul rá az előadásvégi sötét.
/Népszava 1997.IV.27. Stuber Andrea/
Szereplők:
Balogh Anikó, Berek Kati, Bíró Krisztina, Bozó Andrea, Feuer Yvette, Horváth Ákos, Horváth Bora, Jordán Tamás, Kalmár Tamás, Koleszár Bazil Péter, Kupcsok Zoltán, Németh Judit,Oberfrank Margit, Orosz Róbert, Parti Nóra, Pásztor Tibor, Pető Fanni, Szűcs Lajos, Tardy Balázs, Zámbó Lilla
Zene: Selmeczi György
Díszlet: É.Kiss Piroska
Jelmez: Veréb Sándor
Kellék: Ranschburg Edit
Dramaturg: Boldizsár Ildikó
Rendezte: Jordán Tamás
Telis-televízió
Aki látta már Bódogékat, az tudja, milyen ideg- és kapcsolatölő a Televízió, ha leigázza a családot.A Merlin Színház Megadom, és... című darabjában – Jordán Tamás és Selmeczi György munkája – hatalmas tévéképernyő uralja a színpadot és a szereplőket. A tévében gazdag, elegáns, sokfogú amerikai family bájolog, a tévé előtt csóró, lompos, fogfájós magyar család üldögél. Kotkodácsoló nagymama (Berek Kati), romantikus lelkületű kismama (Bíró Kriszta), gondterhelt vő (Pásztor Tibor), magába süppedt nagypapa (Jordán Tamás) valamint egyéb rokonok, barátok és üzletfelek. Kicsit sokan vannak a szereplők – ettől aztán kevesüknek jut érdemi szerep –, s mind tévéfüggőek. Szeretnének olyanok lenni, mint a tévébeli vonzó társaság tagjai. Egymással kommunikálni már régen elfelejtettek – ha ugyan tudtak valaha –, tehát ehhez is a tévéből vennék a mintát. És akkor valami különös történik: megzavarodik a készülék. Kijöhetne a Gelka – ha van még olyan –, de nem a Gelka jön ki, hanem a tévésorozat mintacsaládja. A szappanopera nem habozik, ha segíteni kell: szereplői kimásznak a képernyőből, belépnek hőseink lakásába és életébe, hogy megtanítsák őket beszélgetni. Mármint úgy, ahogy ők szoktak. (Itt jegyzem meg, hogy engem paradox módon kirekeszt kissé az előadás, mely joggal ostorozza a tévé rabjait. Én ugyanis keveset nézek tévét, és még soha nem láttam ezeket a műsorokat, amelyeket a produkció idéz. Azt sem tudom, létezőek-e vagy kitaláltak.)
Nem mondom el, mire jutnak egymással a tévéhősök és a színpadiak. A Merlin Színház ötletes, kedvesen játékos, otthonosan pongyola darabja úgyis egy – az előzményektől némiképp független – költői etűdben végződik. Két Jordán Tamás marad egyedül a színen. Az egyik a tévé képernyőjén mutatkozik, a másik a színpadon. Az előbbit megfáradt, kiürült, őszinte emberi hangját már elvesztett személyiségnek látjuk, a másik pedig rezignált, hitefogyatkozott férfi, aki azonban nem még adta fel.
Két Jordánok beszélgetnek. Az egyik valami valódit, hiteleset, igazit szeretne kihúzni a másikból. Nemigen jutnak dűlőre. Mit játszhatnának hát? Leülnek pókerezni. Kártyázik egymással a tévészereplő és a színpadi. A teljes életnagyságú Jordán Tamás mondja ki a darab utolsó mondatát: megadom, és... Erre a szép, bizarr pillanatra borul rá az előadásvégi sötét.
/Népszava 1997.IV.27. Stuber Andrea/ 
